A Soa történelmi traumájára való emlékezés módja lehet az események valamely részletének felelevenítése, az áldozatok emlékének, a túlélők gondolatainak felidézése, a történeti részletek és összefüggések tisztázása, a társadalom reakciójának elemzése. A Néprajzi Múzeum az emlékezés sajátos formáját választotta. Olyan kiállítást tár a látogató elé, amely megkísérli előhívni azt a képet, mely a Holokauszt előtti időszakból a múzeumi anyagra építve megismerhető a magyar vidéki zsidóságról. Elsősorban lokális „esettanulmányok” alapján mutatja be a zsidóság hétköznapi életét, a többségi társadalomban elfoglalt helyét, sajátos kultúrájának bizonyos jellemzőit, a hagyomány és modernitás lehetséges útjait (útvesztőit). Mindezt úgy, hogy közben a megmaradó, újraéledő magyar zsidó kultúra elemeire is reflektál. A kiállítás tudatosan vállalja a töredékességet mint a prezentáció tartalmának és formájának meghatározó elemét. A bemutatni kívánt korról töredékesek ismereteink, töredékes a rendelkezésre álló anyag, s ez az egész világ az elmúlt és a megmaradt töredékekben értelmezhető leginkább. A tárlat tehát nem akar teljes képet felrajzolni, sokkal inkább azt a sajátosságot emeli ki, hogy ez a kultúra mára nehezen rekonstruálható, a maga egykori teljességében nem, csupán bizonyos elemeiben idézhető fel.

A kiállítás egy-egy kérdésről nem általánosságban, hanem konkrét példák (családi történetek, adott közösségek, lokális sajátosságok, kiemelt részletek stb.) alapján beszél. Ebben a szellemben a zsidó hétköznapokat és ünnepeket, a különböző foglalkozási és társadalmi rétegeket mutatja be, illetve ezek kapcsán egy-egy meghatározott témát jár körül. Ezek sem kronologikus, sem pedig logikai sorrendbe nem állíthatók. A látogató – már amennyire a tér adottságai megengedik – bármelyiket bármelyik után megnézheti, végiggondolhatja, összekapcsolhatja, de a kiállítás végére ezekből a mozaikokból kibontakoznak a magyarországi vidéki zsidóság kultúrájának bizonyos jellemzői. A rendezői szándék szerint a kiállítás többféle olvasatban értelmezhető. Az egyik réteget maguk a kontextusba helyezett kiállítási tárgyak, fotók és történeteik jelentik. Bizonyos pontokon – hol ikonográfiai utalások, hol történeti, néprajzi párhuzamok segítségével – felvillantja a zsidó– nem zsidó kapcsolatokat, valamint több helyen reflektál a néprajztudomány és a zsidóság kutatásának viszonyára.

A kiállítás törzsanyagát a Néprajzi Múzeum saját gyűjteménye adja. Ez a kollekció – egy-egy tárgy kivételével – még soha nem szerepelt kiállításon, sőt valójában eddig még a múzeum zsidó vonatkozású anyagának pontos számbavétele, értelmezése sem történt meg. A tárlat most erre tesz kísérletet: bemutatja a kicsiny, ámde jelentős judaika-gyűjteményt, a zsidó használati eszközöket, a zsidó műtárgykereskedők, magángyűjtők révén a múzeumba került tárgyakat, nem beszélve az egyedülállóan gazdag fotóanyagról. Egy múzeumi kiállítás magától értetődően tárgyak segítségével bontja ki, jeleníti meg választott témáját. Az emlékezés kapcsán azonban ez egyáltalán nem evidencia. Vagy mégis? Jan Assmann megállapítása szerint az emberi emlékezet egyik külső dimenziója a tárgyak emlékezete. Az embert körülvevő hétköznapi és személyes tárgyak tükörképet tartanak elé, önmagára, saját és ősei múltjára emlékeztetik, s múlt és jelen értelmezhetővé válik általuk. A kiállítás is innen közelít.

JSN Megazine template designed by JoomlaShine.com